"…BOCSÁSSATOK MEG…"
(LUKÁCS 6,37-49)
Mennyi feszültség, sérelem dolgozik bennünk. Egy pillanat alatt újra kifakadnak évtizedes, évszázados sebek, és egymásnak esünk. Aki képes megbocsátani, az annak jele, hogy Őneki már megbocsátott az Úr, azaz üdvössége van.
A megbocsátás képessége az üdvösség jele. Sokan vagyunk, Isten népe között is, akik nem tudnak megbocsátani, legfeljebb hallgatnak, de elintézetlen indulatok feszítik őket; az indulatok pedig előbb-utóbb robbannak. Mondhatnánk persze, hogy a bocsánat feltétele a másik részéről a bűnlátás és a bűnbánat, majd az ebből következő bocsánat-kérés; ennek összefüggésében pedig a „múlt” feltárása és értékelése. Tehát, megbocsátunk, de az emberi logika szerint mégsem lehet annyiban hagyni a dolgokat, a bocsánatnak feltételei vannak. Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy a bocsánatnak nincsenek feltételei, az Ige krisztusi logikája szerint. A bűnbánat látható pecsétje annak, hogy Isten már előtte magának választott bennünket, megbocsátott nekünk. Ez a kegyelmi állapot teremthet egyedül olyan légkört, amelyben aztán tisztázhatók a múlt dolgai, úgy, hogy abból nem sebek hegei fakadnak fel, hanem megbékélést, megnyugvást, elengedést tapasztalunk.
(Steinbach József)
