Isten sok emberhez kegyes és minden bűnüket szívből megbocsátja, de semmit sem szól erről nékik, hanem kívül-belül úgy bánik velük, hogy úgy tetszik nekik, mintha kegyetlen Istenük volna, aki ideig s örökké el akarja őket kárhoztatni. Kívül harcok, bent félelem. Lám Dávid is így könyörög: "Uram, ne feddj engem haragodban, ne ostorozz engem búsulásodban."
Viszont másoknak ellensége, bűnüket titkon megtartja, de semmit sem szól erről nékik, hanem úgy bánik velük, hogy azt hiszik, kedvenc gyermekei az Istennek. Kívül jólét, belül vidám bizonyosság. Ezekről szól a zsoltárvers: "Nem rendülök meg soha örökké, mert nem esem bajba."
Néha tehát vigasztalást tapasztaltat a lelkiismerettel s kegyelmébe vetett örvendező bizodalmat éreztet, hogy az ember ezzel erősödjék s lelkiismerete szorongásának idején is Istenben tudjon remélni. Máskor viszont megrettenti és megkeseríti a lelkiismeretet, hogy az ember jó időben se felejtse el az Isten félelmét.
Az első megbocsátás keserű és nehéz, de mindennél drágább és édesebb. A második könnyebb, de annál kevesebbet ér.
Sokszor a jók sírnak
S a gonoszok örülnek,
De az ily örömök
Hosszas gyötrelmet szülnek.
Hervadóbb a rosszak Tündér dicsősége,
Mint tavaszi virág Ragyogó szépsége.
Forrás
A mai nap igéi
