Halk, szomorú kérés

OLÁH LAJOSNÉ
Halk, szomorú kérés

Ne bántsátok egymást, ó, emberek!
Ne vétsetek az élet ellen,
melynek forrása maga az Isten!
Ne tapossatok a kis virágra,
simogassátok a selymes füvet,
a bársonypuha, kicsiny rügyeket,
figyeljétek a madár énekét,
csendes éjben a halk tücsökzenét,
csillagoknak fel-felvillanását,
a holdvilág égi vándorlását,
a napsugár fényes ragyogását...
a titokzatos születéseket,
az egész csodálatos életet,
melyben dalol a létnek öröme!
Mert élni jó, mert szép és szent az élet...
Ne vétkezzetek az élet ellen!

Szeressétek egymást, ó, emberek!
Tiszteljétek egymásban az égi,
örök, szent, isteni képmást!
Sose alázzátok meg egymást,
össze ne törjétek a szíveket,
s a bennük rejlő drága gyöngyöket,
mert fáj, nagyon fáj a szív sebe!
A gyöngyökkel vércseppek is hullnak
a mélybe, s vissza nem térnek soha,
mert feneketlen a bánat kútja.
Engedjétek, hogy társatok legyen
egy másik szív, búban, örömben!
Fogjátok kézen az egyedülvalót,
melengessétek a didergő lelket,
mutassatok meg minden szépséget
annak, akit a bánat elvakít!

A gyűlölet már sokakat megölt,
egy nagy temető az egész világ...
Támasszátok fel a szeretetet,
a szépséges, szent, tiszta örömöket!
A temetőben is virulhat virág...
Zászlóként lobogjon szívetek,
szeressétek egymást, ti emberek!

(1987. I.)

ERŐRŐL ERŐRE

OLÁH LAJOSNÉ

ERŐRŐL ERŐRE

(Zsolt 84,8)

Hányszor hittem már, hogy elfogyott erőm!

Vége, nincs tovább…

Megtántorodtam, már-már elestem,

elborított a nyomorúság.

Szóltam: saját erőmből nem telik több,

nem bírom tovább!

És akkor új erő jött.

Csendben és észrevétlen.

Nem a győztesek hódító ereje,

nem az erők világrengető serege,

csak épp annyi, amire szükségem volt,

csak épp annyi, amennyi fölemelt,

megiszamodott lábam lépésre bírta,

s nyomorúságom rengetegéből

a kivezető utat megmutatta.

Csak épp annyi.

S ha elfogy?

Akkor újra küldi Ő,

a kifogyhatatlan, örök, szent Erő!

Csak mindig annyit.

És épp eleget!

Eleget ahhoz, hogy el ne essem,

ne zuhanjak le a szörnyű mélybe,

e szent erővel általlépjem,

s csak a túlparton roskadjam össze.

Aztán megint ad új erőt.

Naponként kinyújtom kezem

a napi mannáért, és Ő ad.

„Erőről erőre jutok”,

világlik már a szent titok!

Az ínség földjén új forrás fakad,

amerre bizakodó lábam elhalad.

Tekintetem a célt kutatja már,

nem révedek erőtlen magamra,

végtelenné tárult a láthatár.

Mindig csak előre, előre,

át a völgyön, – a hegytetőre!

Kőről kőre, erőről erőre…

Átmenvén a siralom völgyén,

erőről erőre jutok,

míg fenn a Sionon megállhatok.